eszkatiéknál voltam hosszúhétvégén időt tölteni, mivel ők legalább megtűrnek maguknál, ellentétben a többi kisgyerekes haverjaimmal, ahova a belépő minimum egy kisgyerek. kisgyerekes a kisgyerekesnek örül. broááh. bocs.

szóval tök rendesen faggattak a magánéletemről, hogy mi van a lányokkal, van-e valami érdekes. gondoltam, ha már kíváncsiak, elmesélem nekik Mandyt, az angol könyvvizsgálólányt, aki teljesen máshogy van borotválva, mint nálunk a csajok, Szilvit, akivel volt valami régen, aztán bekomolypasizott, de egy hónapja szakítottak, így előkerült viawiw, a két Katát a másodikról és az ötödikről, Dórit, akinek egy kamatcsökkentéses cikkéhez szakértettem, aztán megkért, hogy nézzem meg az új lakását, mert nem tudja, jól döntött-e tapétával és Nikit, aki rámesemeselt a hétvégi symbolbuli után, hogy nincs-e kedvem, és de, volt azóta kétszer is.

mire ráfordultam volna Edinára, akit nemrég a bankárkocsmában lőttem, modell és modellügynök egyben, egészen okos és egyáltalán nincs piros csík a melle alatt, amit nagyon értékelek, már láttam a szemükön, hogy nem igazán ezt a választ várták.

eszkati belecsapott egy körkörös eszmefuttatásba a valóságos életértelme és monogámia nyilvánvaló összefüggéséről, valamint a mai harmincas pasik önbecsapós menekülős attitűdjéről, aminek az a lényege, hogy valami fontosat nem mernek bevallani maguknak. hogy pontosan mi az, azt nem sikerült megértenem és ahogy férjelacira néztem, neki sem.

szerintem meg egyszerűen nem akarok több hónapig étlenszomjan álldogálni egy nyomorult tojás fölött.